1. fejezet

A szokottól eltérő idő volt London városa felett. Itt általában egész évben – így beleértve a nyári hónapokat is – nem telik el úgy nap, hogy ne esne pár csepp eső. Van, hogy pár órára kisüt a nap, de ez nem annyira jellemző, inkább a sok esőzéséről híres ez az ország. Tipikus óceáni éghajlat, az esőkabát vagy az esernyő elengedhetetlen kelléke az itt lakó embereknek.

Aznap, amikor az egész történetem kezdődött, meglepő módón egy felhő se takarta az eget egész nap, holott már bőven délutánra járt az idő. Akárcsak a többi ember, én sem különítettem ennek nagy szerepet, csak élveztem, ahogy a nap sugarai felmelegítik a bőrömet.

Pedig most, évekkel később, ha visszatekintek aznapra, akár égi figyelmeztetésnek is vehettem volna a szokatlan időjárást. Mintha csak a ritkán előbukkanó nap azt sugallta volna, hogy ez a nap más, különösebb lesz, mint a többi. Hogy egy egészen nem mindennapi dolog fog történni velem.

Hullafáradtan dobtam le a szatyraimat az egyetlen üres padra, amit hosszú sétálás után találtam a belvárosban. Egész álló nap bóklásztam, egyik boltból a másikba mentem, hogy feltöltsem a szekrényemet néhány új nyári ruhával. A tavalyiak közül párat már meguntam, néhányat pedig oda ajándékoztam a velem egykorú unokatestvéremnek, Brittanynak. Ő neki nincs mindig alkalma új darabokat venni, így örültem, hogy neki adhattam az enyémeket – és, hogy emellett ez egy jó indok volt arra, hogy pénzt kérjek apától, hogy vehessek magamnak újakat.  Hiába rendelkeztem egy biztos állással a közeli presszóban, mégse szeretem ruhákra költeni az ott megkeresett pénzemet. Azokat nyelvtanfolyamokra és utazásokra tartogattam, vagy esetleg csak vésztartaléknak tettem félre, hátha egyszer úgy alakul, hogy hozzá kell nyúlnom.

A szatyrok közé lehuppanva a lábamat masszírozva kénytelen voltam rádöbbenni, – ismételten - hogy a plázásához nem jó ötlet magas sarkút felvenni. Nem tehetek róla, az okosabbik énem indulás előtt ugyan ezt mondja bennem, de a másik, úgymond szerelmes énem folyton azt sugallja, hogy ne vegyek tornacipőt, amikor úgyis készülök beköszönni Dannek a bárba.

 Hiába voltam együtt Daniellel akkor már több mint fél éve, a belsőm arra sarkalt, hogy mindig topformába legyek előtte. Nem szerettem, ha smink nélkül, felgumizott hajjal és otthoni laza, sportos ruházatban látott. Bármennyire is gyerekesen hangzik, 21 éves létemre mindig attól tartottam, hogy kiszeret belőlem, ha úgy lát. Éppen ezért indultam el aznap is a lehető legjobb formámban: A kedvenc rojtos rövidnadrágomban, amit a szeszélyes időjárás miatt nagyon ritkán tudtam felvenni, illetve egy rövid trikóban, amire még felvettem egy vékony kis virágos blúzt. Hiába sütött a nap, ismertem annyira az angliai időjárást, hogy tudjam, bármikor beborulhat, jöhet az eső, ami egyet jelent azzal, hogy az idő is lehűl, éppen ezért a minire összecsukható esernyőmet se vettem ki a táskámból.

Bármennyire is igyekeztem csúcsformában lenni, csak hogy tetszem Dannek, nem találtam őt bent a munkahelyén.  Ez már akkor is furcsa volt, amikor Damon, a munkatársa közölte, hogy Daniel aznap egyáltalán nem volt bent, de a padon ülve, elnézve az embertömeget egyenesen gyanússá kezdett válni a dolog. Hiszen tisztán emlékeztem, hogy Daniel mennyire dühös volt, hogy éppen a napos időjárást jósoló napon kell egésznap bent lennie a bárban, amikor biztos, hogy egy vendég se fog bemenni. Lehetséges lenne, hogy szabadnapot kapott mégis? – jutott eszembe a gondolat, amit aztán két másodperc alatt el is vetettem. Jól ismertem a főnökét, ő nem az a típus, aki csak úgy szabadságra engedné a beosztottait. Ha pedig mégis így történt volna, akkor biztos vagyok benne, hogy Dan szólt volna, hogy együtt tudjuk tölteni a napot. Hacsak… hacsak nem áll e mögött a dolog mögött valami egészen más.

A legrosszabbra gondolva kaptam elő a táskámból a mobilomat, és nyomtam be azonnal a gyorshívást. Nem tudom pontosan menny ideig csöröghetett, talán fél percig, mikor meghallottam, hogy kinyomta a hívásomat. Már készültem újra hívni őt, amikor megrezzent a kezemben tartott készülék, és elkerekedett szemekkel olvastam el Dan üzenetét.

„ Ne hívj! Elképesztően sokan vannak a bárban, alig győzzük. Este hívlak! x ’’

Egymásután négyszer olvastam el a rövid smst, de még akkor sem tudtam hinni a szememnek. Az egy perccel azelőtt érzett aggodalmam, hogy esetleg valami baja esett Danielnek egy pillanat alatt elszállt. Felkaptam a szatyraimat a padról, és megindultam az emberek közé, nem törődve a lábamba nyilalló fájdalommal, amit a cipőm okozott. A bár előtt megálltam egy pillanatig, de bármennyire is kerestem, Dannek nyoma se volt, csak Damon intett oda nekem lustán, amikor megpillantott. Tömegről természetesen szó sem volt, mint ahogy negyed órával korábban sem, amikor ott jártam. A rengeteg vendég ugyanolyan kitaláció volt, mint ahogy az is, hogy Daniel aznap bent dolgozott volna.

Sose fordult még elő, hogy hazudott volna nekem, így nem tudtam mi lenne a teendőm. Addig hívogatni, míg fel nem veszi, és a fejéhez vágni, hogy tudom, hogy nincs bent? De mi lett volna a garancia arra, hogy felveszi, nem nyom ki újra és újra? Akkor talán keressem meg őt? Hiszen annyi hely van a városban, amit szeret, kizárt, hogy végig tudom járni őket sötétedésig!

Tehetetlenül ácsorogtam, addig, amíg erőt nem véve magamon kihúztam magamat, és útnak indultam újra.

Danielék háza csupán tíz perc volt gyalog, mégis egy örökké valóságnak éreztem, míg oda értem. A kocsija – mint ahogyan azt előre sejtettem – ott állt a többi autó között. Próbáltam azzal nyugtatni magamat, hogy ez semmit sem bizonyít, kocsi nélkül is eljuthat bárhová, legbelül mégis éreztem, hogy ez nem igaz. Tudtam, hogy odafent van.

Nem akartam csöngetni, hiszen nem tudhattam pontosan, hogy ki veszi fel a kaputelefont. Így hát addig vártam, amíg egy másik lakó ki nem jött a házból, és be nem engedett.

Minden lépésemet ólomsúlyúnak éreztem, és nem csak a magas sarkú miatt. Sokkal inkább azért, mert nem tudtam mi vár rám. 

-          Már csak ez hiányzott. – motyogtam a liften látható „ Használni tilos, és életveszélyes! ’’ táblát elnézve. Nem elég, hogy a barátom hazudott nekem, még mászhatok is fel tíz emeletet, hogy erről megbizonyosodjak.

Mire Danielék ajtaja elé értem, úgy éreztem magam, mintha megmásztam volna a Mount Everest csúcsát. Megpróbáltam határozottan kopogtatni, de inkább sikeredett gyenge egér kaparászásra, mintsem igazi kopogásra. Már attól tartottam, hogy meg sem hallották, amikor kitárult előttem az ajtó, és Dan anyukája mosolygott rám.

-          Samantha! – köszöntött kedvesen, majd szorosan átölelt, mint ahogy azt mindig is tette. – Hát te? Mi járatban erre?

-          Elnézést a váratlan látogatásért Mrs. Artmenson, de Danielt keresem. Úgy tudom, itthon van.

-          Igen igen, itthon volt egész nap! – bólogatott Dan anyukája hevesen. Minden egyes bólintása mintha szöget ütött volna belém, mert ez egyet jelentett azzal, hogy Daniel tényleg hazudott nekem. – Bent vannak a szobájába, nyug…

-          Vannak? – vágtam akaratlanul is Mrs. Artmenson szavába azt, ami nem tudott elhaladni csak úgy a fülem mellett. Mi az, hogy vannak? Kik? Kivel van Daniel?

-          Úgy fél órája jött át Danny új kollégája, nem tudom ismered-e. Kedves lány, a jövő heti beosztásukat próbálják egyeztetni, bár nem értem mi tart ennyi ideig. Csak nem lehet olyan nehéz ezt megoldani…

Mindig is kedveltem Mrs. Artmensont. Daniel késői gyerek volt, így az édesanyja inkább hasonlított már egy fiatalos nagymamára, mintsem egy anyukára. Emellett pedig végtelenül kedves, és naiv asszony volt. Képtelenségnek éreztem, hogy nem akadt fent azon, hogy Emily, Dan új csodaszép kolléganője átjött, ráadásul fél órája bezárkóztak a szobába.

-          Elnézést. – léptem el Mrs. Artmenson mellett, és egyenesen Daniel szobája felé vettem az irányt. Szerencsére kikerültem az asszony látóköréből, így nem akasztottam magamra a „neveletlen” jelzőt, amiért kopogás nélkül, egyszerűen benyitottam Dan szobájába. A látványt viszont, ami a szemem elé tárult, képtelen voltam feldolgozni.

Valahol belül éreztem, hogy hasonló helyzetben fogom találni őket, de mégis reménykedtem, hogy csak túlreagálom a dolgot. De nem. Pontosan úgy voltak, amire legrosszabb álmaimban sem mertem volna gondolni.

Emily hosszú, festett szőke haja eltakarta először mindkettejük arcát. Nem láttam, de tudtam, hogy a belépőm egy csókot szakított félbe, amit döbbenten abbahagyva nézte fel rám. Nem figyeltem meg jobban a reakciójukat, sokkal jobban lekötött az, hogy Emily rajta feküdt a barátomon, és csupán egy vékony takaró takarta őket. A ruháik összevissza elhagyva a szobában.

A könnyeimmel küszködve néztem az arcukba, és azt kívántam, hogy bárcsak megnyílna alattam a föld, és zuhannék tíz emelet mélyet. Az első könnycsepp kigördült a szememből, amit aztán követett a többi. Nem tudtam megakadályozni őket.

-          Sam… - Daniel hangja erőtlen volt, éreztem rajta, hogy nem tudja, mit mondjon. De nem is bántam. Nem voltam rá, és a magyarázatára kíváncsi. Úgy éreztem eleget láttam, így egy határozott lépéssel kihátráltam a szobából, és megindultam a kijárat felé. – Sam! Sam!

Hallottam Daniel hangját a szobából, és azt is, hogy hirtelen mozgásnak indul. Azt is hallottam, hogy Emily felháborodottan rá szól, de ő nem válaszolt semmit, csupán még egyszer utánam kiáltott.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kiléptem a lakásukból, és gondolkozás nélkül beléptem a szembelévő liftbe. Mintha csak gyorsítani tudnám az ajtó csukódását, egyre ingerültebben nyomkodtam a lift gombjait. De akárhányszor megnyomtam egy számát az először kivillant, majd elsötétedett.

Egy durva mozdulattal kitöröltem a könnyeimet a szememből, majd még egyszer neki próbáltam. Egyre erőszakosabban nyomkodtam a számokat, már nem is figyelve arra, hogy hányadik emeletet nyomom be. Majd aztán egy 1, 9, 4, 0 – ami jelen esetben a földszintet jelentette - számkombináció után a lift ajtaja kitárult és Daniel nézett rám.

-          Sam, kérlek, hallgass meg! Ez nem az volt, aminek látszódott!

Ha akartam volna se válaszolhattam volna, ugyanis abban a pillanatban, hogy Daniel arra kért, hogy hallgassam meg, egy hatalmas töréshang után a lift megrázkódott, majd egy másodperc múlva éreztem, hogy velem együtt zuhanni kezd. Az utolsó kép, amit magam előtt láttam, az Daniel arca volt, majd egy hangos sikítás hagyta el a számát, és tudtam, hogy itt a vég. Megfogok halni.