A
szokottól eltérő idő volt London városa felett. Itt általában egész évben – így
beleértve a nyári hónapokat is – nem telik el úgy nap, hogy ne esne pár csepp
eső. Van, hogy pár órára kisüt a nap, de ez nem annyira jellemző, inkább a sok
esőzéséről híres ez az ország. Tipikus óceáni éghajlat, az esőkabát vagy az
esernyő elengedhetetlen kelléke az itt lakó embereknek.
Aznap,
amikor az egész történetem kezdődött, meglepő módón egy felhő se takarta az
eget egész nap, holott már bőven délutánra járt az idő. Akárcsak a többi ember,
én sem különítettem ennek nagy szerepet, csak élveztem, ahogy a nap sugarai
felmelegítik a bőrömet.
Pedig
most, évekkel később, ha visszatekintek aznapra, akár égi figyelmeztetésnek is
vehettem volna a szokatlan időjárást. Mintha csak a ritkán előbukkanó nap azt
sugallta volna, hogy ez a nap más, különösebb lesz, mint a többi. Hogy egy
egészen nem mindennapi dolog fog történni velem.
Hullafáradtan
dobtam le a szatyraimat az egyetlen üres padra, amit hosszú sétálás után
találtam a belvárosban. Egész álló nap bóklásztam, egyik boltból a másikba
mentem, hogy feltöltsem a szekrényemet néhány új nyári ruhával. A tavalyiak
közül párat már meguntam, néhányat pedig oda ajándékoztam a velem egykorú
unokatestvéremnek, Brittanynak. Ő neki nincs mindig alkalma új darabokat venni,
így örültem, hogy neki adhattam az enyémeket – és, hogy emellett ez egy jó
indok volt arra, hogy pénzt kérjek apától, hogy vehessek magamnak újakat. Hiába rendelkeztem egy biztos állással a
közeli presszóban, mégse szeretem ruhákra költeni az ott megkeresett pénzemet.
Azokat nyelvtanfolyamokra és utazásokra tartogattam, vagy esetleg csak
vésztartaléknak tettem félre, hátha egyszer úgy alakul, hogy hozzá kell
nyúlnom.
A
szatyrok közé lehuppanva a lábamat masszírozva kénytelen voltam rádöbbenni, –
ismételten - hogy a plázásához nem jó ötlet magas sarkút felvenni. Nem tehetek
róla, az okosabbik énem indulás előtt ugyan ezt mondja bennem, de a másik,
úgymond szerelmes énem folyton azt sugallja, hogy ne vegyek tornacipőt, amikor
úgyis készülök beköszönni Dannek a bárba.
Hiába voltam együtt Daniellel akkor már több
mint fél éve, a belsőm arra sarkalt, hogy mindig topformába legyek előtte. Nem szerettem,
ha smink nélkül, felgumizott hajjal és otthoni laza, sportos ruházatban látott.
Bármennyire is gyerekesen hangzik, 21 éves létemre mindig attól tartottam, hogy
kiszeret belőlem, ha úgy lát. Éppen ezért indultam el aznap is a lehető legjobb
formámban: A kedvenc rojtos rövidnadrágomban, amit a szeszélyes időjárás miatt
nagyon ritkán tudtam felvenni, illetve egy rövid trikóban, amire még felvettem
egy vékony kis virágos blúzt. Hiába sütött a nap, ismertem annyira az angliai
időjárást, hogy tudjam, bármikor beborulhat, jöhet az eső, ami egyet jelent
azzal, hogy az idő is lehűl, éppen ezért a minire összecsukható esernyőmet se
vettem ki a táskámból.
Bármennyire
is igyekeztem csúcsformában lenni, csak hogy tetszem Dannek, nem találtam őt
bent a munkahelyén. Ez már akkor is
furcsa volt, amikor Damon, a munkatársa közölte, hogy Daniel aznap egyáltalán
nem volt bent, de a padon ülve, elnézve az embertömeget egyenesen gyanússá
kezdett válni a dolog. Hiszen tisztán emlékeztem, hogy Daniel mennyire dühös
volt, hogy éppen a napos időjárást jósoló napon kell egésznap bent lennie a
bárban, amikor biztos, hogy egy vendég se fog bemenni. Lehetséges lenne, hogy
szabadnapot kapott mégis? – jutott eszembe a gondolat, amit aztán két másodperc
alatt el is vetettem. Jól ismertem a főnökét, ő nem az a típus, aki csak úgy
szabadságra engedné a beosztottait. Ha pedig mégis így történt volna, akkor
biztos vagyok benne, hogy Dan szólt volna, hogy együtt tudjuk tölteni a napot.
Hacsak… hacsak nem áll e mögött a dolog mögött valami egészen más.
A
legrosszabbra gondolva kaptam elő a táskámból a mobilomat, és nyomtam be
azonnal a gyorshívást. Nem tudom pontosan menny ideig csöröghetett, talán fél
percig, mikor meghallottam, hogy kinyomta a hívásomat. Már készültem újra hívni
őt, amikor megrezzent a kezemben tartott készülék, és elkerekedett szemekkel
olvastam el Dan üzenetét.
„
Ne hívj! Elképesztően sokan vannak a bárban, alig győzzük. Este hívlak! x ’’
Egymásután
négyszer olvastam el a rövid smst, de még akkor sem tudtam hinni a szememnek.
Az egy perccel azelőtt érzett aggodalmam, hogy esetleg valami baja esett
Danielnek egy pillanat alatt elszállt. Felkaptam a szatyraimat a padról, és
megindultam az emberek közé, nem törődve a lábamba nyilalló fájdalommal, amit a
cipőm okozott. A bár előtt megálltam egy pillanatig, de bármennyire is kerestem,
Dannek nyoma se volt, csak Damon intett oda nekem lustán, amikor megpillantott.
Tömegről természetesen szó sem volt, mint ahogy negyed órával korábban sem,
amikor ott jártam. A rengeteg vendég ugyanolyan kitaláció volt, mint ahogy az
is, hogy Daniel aznap bent dolgozott volna.
Sose
fordult még elő, hogy hazudott volna nekem, így nem tudtam mi lenne a teendőm.
Addig hívogatni, míg fel nem veszi, és a fejéhez vágni, hogy tudom, hogy nincs
bent? De mi lett volna a garancia arra, hogy felveszi, nem nyom ki újra és
újra? Akkor talán keressem meg őt? Hiszen annyi hely van a városban, amit
szeret, kizárt, hogy végig tudom járni őket sötétedésig!
Tehetetlenül
ácsorogtam, addig, amíg erőt nem véve magamon kihúztam magamat, és útnak
indultam újra.
Danielék
háza csupán tíz perc volt gyalog, mégis egy örökké valóságnak éreztem, míg oda
értem. A kocsija – mint ahogyan azt előre sejtettem – ott állt a többi autó
között. Próbáltam azzal nyugtatni magamat, hogy ez semmit sem bizonyít, kocsi
nélkül is eljuthat bárhová, legbelül mégis éreztem, hogy ez nem igaz. Tudtam,
hogy odafent van.
Nem
akartam csöngetni, hiszen nem tudhattam pontosan, hogy ki veszi fel a
kaputelefont. Így hát addig vártam, amíg egy másik lakó ki nem jött a házból,
és be nem engedett.
Minden
lépésemet ólomsúlyúnak éreztem, és nem csak a magas sarkú miatt. Sokkal inkább
azért, mert nem tudtam mi vár rám.
-
Már
csak ez hiányzott. – motyogtam a liften látható „ Használni tilos, és
életveszélyes! ’’ táblát elnézve. Nem elég, hogy a barátom hazudott nekem, még
mászhatok is fel tíz emeletet, hogy erről megbizonyosodjak.
Mire
Danielék ajtaja elé értem, úgy éreztem magam, mintha megmásztam volna a Mount
Everest csúcsát. Megpróbáltam határozottan kopogtatni, de inkább sikeredett
gyenge egér kaparászásra, mintsem igazi kopogásra. Már attól tartottam, hogy
meg sem hallották, amikor kitárult előttem az ajtó, és Dan anyukája mosolygott
rám.
-
Samantha!
– köszöntött kedvesen, majd szorosan átölelt, mint ahogy azt mindig is tette. –
Hát te? Mi járatban erre?
-
Elnézést
a váratlan látogatásért Mrs. Artmenson, de Danielt keresem. Úgy tudom, itthon
van.
-
Igen
igen, itthon volt egész nap! – bólogatott Dan anyukája hevesen. Minden egyes
bólintása mintha szöget ütött volna belém, mert ez egyet jelentett azzal, hogy Daniel
tényleg hazudott nekem. – Bent vannak a szobájába, nyug…
-
Vannak?
– vágtam akaratlanul is Mrs. Artmenson szavába azt, ami nem tudott elhaladni
csak úgy a fülem mellett. Mi az, hogy vannak? Kik? Kivel van Daniel?
-
Úgy
fél órája jött át Danny új kollégája, nem tudom ismered-e. Kedves lány, a jövő
heti beosztásukat próbálják egyeztetni, bár nem értem mi tart ennyi ideig. Csak
nem lehet olyan nehéz ezt megoldani…
Mindig
is kedveltem Mrs. Artmensont. Daniel késői gyerek volt, így az édesanyja inkább
hasonlított már egy fiatalos nagymamára, mintsem egy anyukára. Emellett pedig
végtelenül kedves, és naiv asszony volt. Képtelenségnek éreztem, hogy nem akadt
fent azon, hogy Emily, Dan új csodaszép kolléganője átjött, ráadásul fél órája
bezárkóztak a szobába.
-
Elnézést.
– léptem el Mrs. Artmenson mellett, és egyenesen Daniel szobája felé vettem az
irányt. Szerencsére kikerültem az asszony látóköréből, így nem akasztottam
magamra a „neveletlen” jelzőt, amiért kopogás nélkül, egyszerűen benyitottam
Dan szobájába. A látványt viszont, ami a szemem elé tárult, képtelen voltam
feldolgozni.
Valahol
belül éreztem, hogy hasonló helyzetben fogom találni őket, de mégis
reménykedtem, hogy csak túlreagálom a dolgot. De nem. Pontosan úgy voltak,
amire legrosszabb álmaimban sem mertem volna gondolni.
Emily
hosszú, festett szőke haja eltakarta először mindkettejük arcát. Nem láttam, de
tudtam, hogy a belépőm egy csókot szakított félbe, amit döbbenten abbahagyva
nézte fel rám. Nem figyeltem meg jobban a reakciójukat, sokkal jobban lekötött
az, hogy Emily rajta feküdt a barátomon, és csupán egy vékony takaró takarta
őket. A ruháik összevissza elhagyva a szobában.
A
könnyeimmel küszködve néztem az arcukba, és azt kívántam, hogy bárcsak
megnyílna alattam a föld, és zuhannék tíz emelet mélyet. Az első könnycsepp
kigördült a szememből, amit aztán követett a többi. Nem tudtam megakadályozni
őket.
-
Sam…
- Daniel hangja erőtlen volt, éreztem rajta, hogy nem tudja, mit mondjon. De
nem is bántam. Nem voltam rá, és a magyarázatára kíváncsi. Úgy éreztem eleget
láttam, így egy határozott lépéssel kihátráltam a szobából, és megindultam a
kijárat felé. – Sam! Sam!
Hallottam
Daniel hangját a szobából, és azt is, hogy hirtelen mozgásnak indul. Azt is
hallottam, hogy Emily felháborodottan rá szól, de ő nem válaszolt semmit,
csupán még egyszer utánam kiáltott.
Amilyen
gyorsan csak tudtam, kiléptem a lakásukból, és gondolkozás nélkül beléptem a
szembelévő liftbe. Mintha csak gyorsítani tudnám az ajtó csukódását, egyre
ingerültebben nyomkodtam a lift gombjait. De akárhányszor megnyomtam egy számát
az először kivillant, majd elsötétedett.
Egy
durva mozdulattal kitöröltem a könnyeimet a szememből, majd még egyszer neki
próbáltam. Egyre erőszakosabban nyomkodtam a számokat, már nem is figyelve
arra, hogy hányadik emeletet nyomom be. Majd aztán egy 1, 9, 4, 0 – ami jelen
esetben a földszintet jelentette - számkombináció után a lift ajtaja kitárult
és Daniel nézett rám.
-
Sam,
kérlek, hallgass meg! Ez nem az volt, aminek látszódott!
Ha
akartam volna se válaszolhattam volna, ugyanis abban a pillanatban, hogy Daniel
arra kért, hogy hallgassam meg, egy hatalmas töréshang után a lift
megrázkódott, majd egy másodperc múlva éreztem, hogy velem együtt zuhanni kezd.
Az utolsó kép, amit magam előtt láttam, az Daniel arca volt, majd egy hangos
sikítás hagyta el a számát, és tudtam, hogy itt a vég. Megfogok halni.